Kedves Olvasóim!
Igen, igen, igen, ez egy lerágott csont, csak az az ördögi benne, hogy évezredek óta rágjuk, és mégis ÍZLETES!
A párkapcsolat, a házasság, két ember testi – lelki – anyagi szövetsége.
Képzeljük csak el, két különböző „fészekaljból” jövő, két teljesen különböző ember találkozását!
- akik, egyszer csak, az élet sokadalmában, „Úr Isten, de jó nő/pasi” szempillantással, egyszeriben észreveszik egymást, és bammm…
- vagy, valami késztetést érezve, ismeretlenül „beszólnak” egymásnak, ami később, akaratlanul is, pajkos szurkálásba megy át és bammm…
- vagy, már régről ismerték egymást, de csak most fedezték fel, az „Úr Isten, de jó veled” érzést és bammm…
Ahány ember, annyi bammm, és annyi megmagyarázhatatlan pillanat! Erről szól az emberiség története, (meg a háborúkról, de azzal nem szeretnék foglalkozni)
Évszázadok, sőt évezredek óta, ezt ábrázolja a festészet a szobrászat, erről írják az írók és a költők a szebbnél szebb műveiket, szó szerint, a csapból is ez folyik, és mégis mindig kifogyhatatlan, és mégis mindig aktuális. Állítólag a szerelem, az ember egyik legerősebb és legmarkánsabb érzése. Ebben nagy igazság lehet, mert emiatt nyertek és vesztettek már csatát, hagytak már ott trónt és hatalmat. Ez bizony egy hihetetlen nagy, tőlünk független „áramütés”.
De akkor, mi a francnak küzdünk ellene? Ha pedig ilyen jó, miért nem akarjuk, vagy tudjuk örökké fenntartani ezt a fantasztikus állapotot? Hát sajnos azért, mert mi emberek furcsa szerzemények vagyunk, mert az emberi életben, többnyire, semmi sem tart örökké, főleg nem a sírig tartó szerelem!
A lélekbúvárok szerint, ez a frenetikus érzés, kb. 2 éves állapot, aztán szépen, lassan alábbhagy a dolog. No, csak az nem mindegy, hogy utána, merre visz az utunk? Ha ez átcsap, egy klassz kis szeretetbe, ahol „boldogan élünk, míg meg nem halunk”, akkor az, nagyon tuti franco, de ha ezután egy lassú gyilkosság következik, no, az már maga az évekig tartó pokol!
Szóval, ott tartottunk, hogy sex, szerelem, vágy, öröm, boldogság, aztán lassan kinyílik a szemünk, mint a kismacskáknak. De lássunk reálisan: összekerül két különböző ember, és mivel nem az egypetéjű ikrek házasodnak össze, már az is kész csoda, hogy egyáltalán pár évig is kibírják egymást 0 – 24 órában. Miért, mert minden családban más a neveltetés, mások a minták, a szokások, az öröklött dolgok, egyszóval, az értékrend, ami bizony meghatározza, sőt vezényli az egész életünket.
(ez a terület pszichiáterek, pszichológusok legfőbb csemegéje) Ha az átlagember szemével nézem, akkor szerintem a titok legfőbb nyitja az értékrend. Miért is? Nézzük milyen okosságot ír erről az internet:
wikipedia
„Egy személy értékrendje, értékek azon halmaza, amelyet a személy viselkedésében, döntéseiben követ, meghatározónak tart.
Ezen értékek összessége dönti el, hogy az adott személy az adott szituációt milyen jónak, milyen rossznak, avagy mennyire kívánatosnak vagy kerülendőnek ítél. Így az értékrend szorosan összefügg a személy céljaival, erkölcsével.”
Szocializációs színterek
- A család a mintavétel első bázisa. Megalapozza az ember szokásrendszerét, viselkedéskultúráját.
- A családban alakul ki az ALAPSZEMÉLYISÉGÜNK, amely nem zárja le a későbbi személyiségfejlődést, de irányt szab neki.
Magyarul, az értékrend, egy belső szabályozó rendszer, amit a családból (környezetünkből) hozunk, önkéntelenül betartunk, függetlenül attól, hogy ez jó, vagy rossz, mert úgyis az a döntő, hogy az EGYÉN, ezt hogyan ITÉLI MEG! Hihetetlen nagy felelőssége van a szülőknek, az anyák, apák mintáinak. Az ördögi kör az, hogy ők is a saját szüleik mintáit követik, és így tovább! Akkor, hogy is van ez, mégis csak van egy sorsszerű, előre elrendelés és nem is tehetünk semmiről? Azt gondolom, hogy itt lehet a kutya elásva. Nincs egyetemes jó, és nincs egyetemes rossz! (extrém dolgokról nem akarok beszélni) Most olvastam Szendi Gábor egyik könyvét, ami pontosan ide passzol:
„Van, amikor a sorssal való megbékélés visz előre, és van, amikor lázadni kéne tudni. Az a jó alkalmazkodás, amikor el tudjuk dönteni, melyikre van éppen szükség.”
Szerintem, ezek az élet igazi nagy kérdései!
No, de térjünk vissza a kezdetekhez.
Képzeljük el azt a szituációt, amikor a szemek ösztönösen keresnek valakit, de még nem tudják, hogy kit. A hormonok tombolnak, a vágyak az álmok dübörögnek, és hopp, egyszer csak összevillan két szempár.
A szakemberek szerint a férfiaknak három „összenézésre” van szükségük, hogy leessen a tantusz: tetszenek egy nőnek. Ennyi idő kell nekik, hogy egy tömegben, csoportban, viszonylag rövid intervallumban, ezt észrevegyék.
Hát, most mit mondjak a teremtés koronáiról, igen nehéz esetek, de ez van! Nézzük meg, hogy miért? Mert az első összenézés, az még egy természetes utcai szemlélődés. Mész az utadon, vagy téblábolsz, ösztönösen ránézel a szembejövőre, hiszen tudnod kell, hogy ismered – e, vagy sem, üdvözölnöd kell, vagy sem. Ez egy együttélési szabály.
No, jön a második összenézés, ami szintén még lehet a véletlen kategória. Csakhogy az egyik fél részéről (lehet) már nem véletlen, mert ő már tudatosan, (vagy sem), de keresi a másik tekintetét. Ez az összenézés időtartamából derül ki. Ha érdektelen a dolog, akkor szó szerint, „átnézel” a másikon és kész. De ha nem érdektelen, sőt irányított, akkor, lehet, picivel hosszabb, ami, már jelzés értékű, de még mindig a „véletlen” leple alatt történhet, mert nem tudjuk, hogy mivé alakul? Ki lehet belőle szállni, hiszen, ilyen véletlen is van.
Ezután következik ama bizonyos harmadik, nyomatékosító összenézés, itt toljuk a férfi arcába, hogy hapsikám, tetszel nekem, „kezdjél ki velem” GYERE! Igen, igen, igen, az „áldozatnak” itt esik le a tantusz, itt válik egyértelművé, hogy ez nem a véletlen műve, hanem szándékos kiválasztásról van szó. Ha ez egy pici kis mosollyal van megspékelve, akkor benne van a kacérság, a huncutság és minden, amivel egy nő csábítani tud. Itt dobják fel a labdát, amit a férfi (remélhetőleg) elkap! Természetesen, ebből is, mint mindenből, ki lehet szállni, vagyis, lehet, nem észrevenni, és kész. Ezzel lezártuk, ami el sem kezdődött, amiről csak két ember tud. ENNYI VOLT!
A szemezős flörtölésben, mi nők visszük a prímet, nyilván, pasik is próbálkoznak, de ez inkább a nők fegyvertára.
Szóval, összevillan két szempár, és ha van szikra, akkor elindul egy
szerelmi történet, ahol összekerül egy szerelmes nő és egy szerelmes férfi. Itt kanyarodnék vissza az értékrendhez. Tudjuk, a szerelem, mindent visz, ami így is van. Ha a másiknak 3 szeme lenne, abban az időszakban, azt sem vennénk észre. Tudjátok, hogy a szerelmi mámor 1- 2- évében, milyen kicsi annak az esélye, hogy ez a két ember rájöjjön arra, hogy netán, komoly értékrendi különbségek vannak közöttük, vagy sok mindenben nem passzolnak? Szerintetek rájönnek, vagy mégsem?
Kedves Olvasóim Csernus Imre a „NŐ”című könyvében az írta, hogy a hozzá fordulók 90% – a már az elején tudta, hogy baj van, és nem kellett volna hozzámenni a párjukhoz.
A hatalmas „la Moore” – ban az ember még naivan azt gondolja, hogy majd a másik mellette megváltozik,majd irányítani tudja őt. Innen üzenem: nem fogja tudni!
Ezután a párok elindulnak a közös útjukon, ami bizony nem lesz fáklyásmenet.
Hogy pontosan megértsétek, miről beszélek, szélsőséges példákat mondok: szóval mondjuk, a férfi családi közegében, ahol felnő, teljesen normális a durvaság és az erőszak. Nyilván ez az elején egyáltalán nem derült ki, mert bizony azzal senki sem dicsekszik, hogy felindult állapotában pofán veri az asszonyt. Csak hogy ez egy mély probléma, mert a férfi a konfliktust, így tanulta meg kezelni, ez volt a minta, az elfogadott értékrend. Sajnos, ha megteszi egyszer, megteszi másodszor is. Ez veszélyes dolog. Ha a feleség is így nevelkedett, és ezt tartja helyesnek, akkor sincs rendben, de az eddig bevált „szokásrend” alapján ketyeg az életük – sajnos! Ha viszont, ezt az életformát a nő nem szokta meg, akkor bizony vége a házasságnak, ami jelen esetben, egyáltalán nem baj, – sőt!
Vannak kevésbé drasztikus példák is, pl.: apa vagy anya munkamániás, vagy karrierista, a másik fél állandóan egyedül van, amit a család boldogulása érdekében elvileg, meg kellene érteni. Ez a dolog is véresen komoly tud lenni, és bizony sokáig őrli a másik lelkét, amíg lépésre szánja el magát.
Egy másik történetben a fiatal házaspár egy fél éves babával, most kezdi a közös életét, de az asszonyka iszonyatos rendmániás, ami bizony otthoni minta. Állandóan pakol, pucol, takarít, rendez, + a baba melletti teendőkkel együtt, baromira elfárad. A munkából hazajövő férjének panaszkodik a végtelen kimerültségére, és piszkálja, hogy többet segítsen. Sajnos, nem képes belátni, hogy a napi munkájának a fele, tök fölösleges „kényszermeló”,pl heti ablakpucolás, állandó takarítás, amit, ha elhagyna, sokkal több ideje maradna. Ja, csak az a „K” nagy baj, hogy ő is, így nőtt fel, amit az udvarló fiú, anno, még kifejezetten pozitívnak értékelt. Viszont ifjú férjként, már szemmel láthatóan kezd besokallni, saját szüleinek egyre többet panaszkodik. Az duzzadó konfliktust a két fiatalnak, nagyon gyorsan meg kéne oldani, mert a bajok melegágyává válik.
Hogyan, őszinte kommunikációval! Szerencsére a szerelem még tart, a gyönyörű csöppség is hatalmas húzóerő, de a baj, elindult! Ne görgessük tovább!
Joggal kérdezhetnénk, hol van ilyenkor a híres, nevezetes alkalmazkodás, mert ugye, az a legfontosabb egy párkapcsolatban? Még a régi mondás szerint is: az asszony köténye azért olyan nagy, hogy mindent eltakarjon! Hál, Istennek ma már nem kell óriási kötényeket hordanunk…!
Szóval, alkalmazkodás. Egyrészt, az abszolút nem mindegy, hogy mihez alkalmazkodunk? Másrészt, ha az értékrendünkkel nem egyezik, akkor az számunkra nagyon – nagyon idegen és előbb – utóbb kiborul a bili. Próbálunk alkalmazkodni, változtat(gat)ni, ami évekbe, akár évtizedekbe kerülhet, aztán szépen lassan minden tönkremegy, megbetegszik az egyik, aztán a másik és egyszer csak VÉGE!
Van egy másik verzió is, szépen felismerjük a bajt és ha végképpen nem működik, felállunk a kapcsolatból, mert a szervezeted azt mondja, ELÉG! Mindenki környezetében van erre is, arra is, bőven példa.
A nagy kérdés, MI A MEGOLDÁS?
Szerintem, baromira fontos, hogy egy kapcsolatban kommunikáljunk, beszéljünk meg mindent, mert ugye szóból ért az ember! Egy szerelmi történetben legyünk képesek elfogadni, változtatni, kompromisszumot kötni a másik kedvéért. Ha olyan dolgot kell elfogadni, ami alapvető értékrendi különbség, akkor bizony a másik félre, aki jobban szeret, egy „lelki kényszerzubbonyt” teszünk, magyarul, visszaélünk a helyzettel, és szemét módon leszarjuk, hogy tetszik – e neki, vagy sem? (pl az egyik fél állandó kicsapongó életet él)
Ez szerintetek, meddig mehet?
Ha a kapcsolatban, nem értékrendi különbség van, akkor mindent meg lehet beszélni és oldani.
Ahogy a Dalai Láma mondta:
„ Boldogság nem valami kész dolog, hanem a cselekvésünkből fakad”
Hát, rajta, cselekedjünk érte – megéri!
Folytatás pár nap múlva!