Kedves Olvasóim!
Társkereső irodánknak legnagyobb öröme, ha két, nálunk regisztrált ember talál egymásra, de a siker, akkor is siker, ha a regisztráció ideje alatt, olyan feltöltődésre, nyitottságra, tapasztalatokra tesz szert, amely képessé teszi a tovább lépésre!
2015 augusztusában telefonon felhívott egy bánatos férfihang.
Időpontot egyeztettünk és én kíváncsian vártam a hanghoz illő személyt.
Percre pontosan megjelent az ajtóban egy fekete inges, fekete nadrágos férfi. Nagyon meglepődtem, túlságosan is elegáns volt.
Nyár lévén, kb. 40 fok, ezért azonnal beugrott, hogy itt többről lehet szó, mint elegáns öltözékről. Nem tévedtem!
X Tibor vagyok – mondta, hát kedves olvasó, előttem állt egy 190 cm – es, határozott kézfogású, széles vállú, erős, izmos testű pasi, akin egy gramm súlyfelesleg sem volt, de nem a konditeremtől, hanem az munkájától.
Azt hittem leülök a látványtól. Ez a férfi nem a „jó pasi” kategória volt, ez annál jóval több, ez a markáns kategória. Ami nagyon, de nagyon ritka!
Szóval, miután helyet foglalt a kényelmes fotelban, szép csendesen elmondta az ő nagy bánatát, amit az öltözéke tökéletesen tükrözött.
Nem vagyok a szavak embere és nagyon nehéz nekem erről beszélni.
10 hónapja temettem el a feleségemet, akit nagyon szerettem.
Ápoltam, a legjobb kórházba, a legjobb orvosokhoz vittem, de nem tudtam megmenteni, nem tudtak rajta segíteni.
Tibor mesterember volt, jelenleg is sokat dolgozott, mert csak így bírta ki lelke fájdalmát. Korábban alapított egy vállalkozást, amit a 2 fiuk visz tovább, mert ő már 67 éves, és át szeretné adni a stafétabotot.
Ez volt a következő ámulatom, mert ez a férfi tíz évvel fiatalabbnak nézett ki!
Tibor, mit szeretne, miért jött ide, ha még ennyire friss ez a seb, – kérdeztem?
Ágika, megígértette velem a feleségem a halálos ágyán, hogy nem maradok egyedül, mert nem fogok tudni boldogulni az életben, és én ezért jöttem ide.
45 év házasság után, jóban – rosszban együtt voltunk, ön mit tenne?
Együtt kezdtük nagy szegénységben, szinte semmink sem volt. Én egyszerű munkásemberként kezdtem, reggeltől estig, látástól vakulásig dolgoztam, a feleségem nevelte a 2 fiunkat. A gyerekek tanultak, magasabb iskolákat végeztek. Később kitaláltuk, hogy fogjunk össze és csináljunk egy nagyobb vállalkozást. Közben én is képeztem magam, szóval nehéz volt, de innentől kezdve jobban éltünk. Szép házat építettem magunknak, a gyerekeknek és már nem kellett kuporgatni.
Én valóban csak ehhez értek, az élet többi dolgához nem.
De Tibor, ön még nem kész egy új kapcsolatra, – mondtam.
Tudom, és nem is akarok ismerkedni, csak meg akarom tartani a szavam.
Azt is tudom, hogy ennek semmi értelme, de a lelki nyugalmamért ezt meg kell tennem. Én egész életemben becsületes voltam, most sem hazudhatok, főleg a feleségemnek nem!
A beszélgetésünk elején elhatároztam, hogy lebeszélem ezt a férfit a regisztrációról, mert számomra sem lenne etikus, hogy egy gyászolót, akinek a gondolkodását nem a józan ész, hanem a fájdalom irányítja és még egyáltalán nem is akar társat, beregisztráljak egy ilyen rendszerbe, aztán töröljem a telefonszámát, hogy ne is tudják hívogatni.
Ez teljesen értelmetlen dolog lenne.
Ezt a gondolatmenetet el is mondtam, mire ő közölte, értsem meg őt, a pénz nem számít, ő szeretne tag lenni. Neki ezt muszáj megtennie!
Tudomásul vettem. Elmondtam a dolgok menetét, ha netán mégis később kedvet kapna a keresgéléshez.
Itt következett a második gubanc, Tibor, van önnek internete? Nincs és nem is lesz! Vágta rá igen határozott hangon.
Azt is megfogadtam, hogy ebben a házban soha nem lesz számítógép.
Miért ilyen ellenséges ezzel szemben? Mert ez a sok szenny és szörnyűség és ez, meg az. Hát itt már én is kezdtem magam kicsit furán érezni, mi is ez a sok keménység, meg fogadalom?
Igen fura dolgok ezek, de a veszteség, a gyász megélése mindenkinél nehéz folyamat. De ha valaki ezt szeretné, mit lehet tenni?
Azért próbáltam az internet előnyeire is kitérni, mekkora lehetőségek rejlenek benne, akár a munkájában is hatalmas plusz információhoz jutna, de Tiborom, hajthatatlan volt.
Abban azért meg tudtunk állapodni, hogy fogom őt ajánlani a hölgyeknek és kértem, hogy ne zárkózzon el 1 – 1 randi elől sem.
Így is történt. 2 – 3 alkalommal felhívtam, hogy az általam kiszemelt hölgyek telefonszámát elmondjam, aztán ha úgy érzi, lehet randizni.
Tibor megköszönte a lehetőségeket és elment. Hónapokig teljesen kikerült a látószögemből, csak az utcán intettünk egymásnak.
Egyszer aztán gondoltam egy merészet és ajánlottam egy hölgynek, aki szívesen megismerkedett volna vele. Hívtam is Tiborunkat, lelkesen elmondtam a lehetőséget, ő sajnos kevésbé lelkesen reagálta le.
Még 1 – 2 alkalommal próbálkoztam, de mindig azt éreztem, hogy még nem jött el az ideje, még várni kell.
A sebek gyógyulását nem szabad siettetni!
Teltek, múltak a hónapok, és beköszöntött 2016 tavasza.
Az utcán összefutottam Tiborunkkal, akinek a mozgásán és az arcán, már messziről, derűs változást észleltem.
Hű – ha, nyilallt belém, itt bizony valami van! Most nem menekülsz, – gondoltam és azonnal leszólítottam: mi újság önnel, meséljen, mert nekem van egy hölgy a „tarsolyomban”, akivel szívesen megismertetném!
Ez a kérdés mind a kettőnknek telitalálat volt, lépni sem tudtam a meglepetéstől!
Ágika, köszönöm, de már VAN PÁROM!
Ritkán akad el a hangom, de most elakadt!
Tibor azonnal meséljen! Nagyon sietek, csak pár szóban – mondta.
Ágika, igaza volt önnek és az én feleségemnek is.
Ahogy múlt az idő, én egyre jobban éreztem, hogy tartozni szeretnék valakihez. Nem csak azért, mert megígértem, hanem magam miatt is.
Ezt volt a legnagyobb változás a lelkemben. A korábbi találkozásaim kötelességből voltak, szegény hölgyek érezték is rajtam.
Pár hónapja megadott egy telefonszámot, ekkor már nem kötelességet éreztem, hanem kíváncsiságot, ami egy teljesen új érzés volt.
Felhívtam a hölgyet, Budapesten találkoztunk.
Kedves, aranyos nő volt, de nem igazán az én esetem. Próbálkoztunk egymással, talán jó lesz, talán működni fog, mert már nagyon vágytam a kedvességre.
Többször is találkoztunk, de be kellett látnunk, hogy nem megy, valami nem kerek. Szépen el is búcsúztunk. Kicsit nehéz volt a lelkem, de már koncentráltam a következő feladatomra.
Be kellene ugranom egy bevásárlóközpontba, mert nagyon kiürült a hűtőm, gondoltam itt az idő, vennem kell ezt, azt.
Ahogy a parkolóban a bevásárló kocsiból pakoltam át a kocsim csomagtartójába, észrevettem, hogy a mellettem álló autóba is pakol egy hölgy, aki láthatóan nem vette észre, hogy a pénztárcája a földön hever.
Atya ég, gondoltam, azonnal fölvettem és próbáltam megszólítani.
A hölgy annyira el volt mélyülve a rakosgatásba, hogy először nem is értette a helyzetet, nem tudta, hogy miről beszélek.
Mikor meglátta a pénztárcáját a kezemben, borzasztóan hálálkodott, mert minden irata benne volt, sőt még a hitelkártyája is.
Beszélgetni kezdtünk és ma már együtt vagyunk, jövő héten utazunk egy hétre Londonba!
Igen, tudom Ágika, az életnek mennie kell tovább! Köszönöm!
Ha tetszett, kövess, oszd meg, vagy szólj hozzá! Érdekel a véleményed!
Folytatás pár nap múlva: Egy különleges love storyt, avagy a láthatatlan szerelmi szálak története!