Kedves Olvasóim!
Egy látássérült férfi története
Judit barátnőm tollából:
Én is, elvált, kisgyerekes anyukaként, mint megannyi társkereső, évek óta vártam a csodát és ábrándoztam a FÉRFIRŐL, aki fehér lovon vágtat majd be az életembe. (akkor azt sem bántam volna, ha vánszorog, csak jöjjön már!)
Ági évekkel ezelőtt beregisztrált a társkeresőbe, és vártam, csak vártam, és egyre reménytelenebbül, csak vártam! Néha bőszen keresgéltem, érdeklődtem, vagy 100 levelet megírtam, akkor sem történt semmi érdemleges.
Azért nem akarok hazudni, mert volt néhány telefon, 1 – 2 randi hihetetlen alakokkal, hosszabb – rövidebb ideig tartó, inkább csak kínlódásnak nevezhető kapcsolat, aztán megint semmi.
Néha ábrándoztam a „hű – ha” micsoda klassz férfiről, mikor pedig karnyújtásnyira volt tőlem, kiábrándultan csalódtam és belehaltam a nagy büdös semmibe.
Néha pedig menekültem a „jaj-jaj” hapsik elől.
Szóval, így utólag visszagondolva, azért volt itt minden, de az én lelkemnek ez mégis kevés.
Lehet, hogy még nem született meg az a férfi, aki nekem megfelel?
Nem tudom, de így nem volt jó, az biztos!
Ági egyre csak annyit mondott: NYUGI!
No, ettől aztán még gyakrabban durrant be az agyam, lett tele a hócipőm és mi tagadás „furcsa szavakkal”illettem magam körül boldog – boldogtalant!
Ezen sokadik, kibillent és elégedetlen állapotom kellős közepén újra megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám!
Bősz ordítozásomat a gyerekeimmel abbahagyván, szikrázó szemekkel nyomtam meg a zöld gombot, de szerencsére, valami „égi jel” még időben megállította bennem az elégedetlenül visítozó nőt, mert a vonal túlsó végén mély csend volt, mintha valaki arra várt volna, hogy a dührohamom megszűnjön, – aztán beleszólt egy nagyon kedves, kellemes, visszafogott, udvarias férfihang.
Ő volt az egyetlen férfi, „társkereső pályafutásom” jó néhány éve alatt, aki nem tegezett le, hanem nagyon tisztelettudóan, kezeit csókolómmal köszönt és bemutatkozott.
Az én hangom szerencsére elakadt. Ejha, itt most komoly dolog történik, – villant át az agyamon!
De jó, hogy nem haraptam le a fejét!
1 másodperc alatt tudathasadásos állapotba kerültem, mert ugye el tudjátok képzelni azt a szitut, hogy korábban még szét akarsz tépni mindenkit, és egy ismeretlen, kedves hangtól beléd nyilall valami tudatalatti érzés, hogy ÉBRESZTŐ EMBER, itt VELED VAN A GOND, és nem a másikkal?
Ez a felismerés egy elégedetlen embernek, iszonyatos trauma, pedig kérem szépen itt most pontosan ez történt velem!
Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, mert a meglepetés, atombomba méretű volt!
Nekem ez a finom, mégis férfias stílus, mindig is nagyon imponált, most is levett a lábamról, és egyből kijózanított!
Elmondta, hogy ő Márton, Budapesten lakik, 35 éves, látássérült fiatalember.
A központi irodában regisztrált, ott kapta meg a számomat és ő most ismerkedési szándékkal hívott föl.
Én akkor, finoman szólva, egy rövidebb és sokadik, jelentéktelen kapcsolatom végstádiumát éltem, magyarul, nagyon szarul voltam, plussz, akaratlanul is hozzá kellett szoknom, a férfiak, néha pofátlan tegeződős stílusához.
Hát ezért is esett olyan jól, a hirtelen jött elegáns hangvétel.
Most zárójelben megjegyezném kedves Urak, bizony lehetne sokkal magasztosabb formában is kezdeni az ismerkedést.
Az állandó tegeződő stílus a privát életben sem lehetséges, akkor talán itt sem kellene ezzel nyomulni!
Engem mindig is zavart! Higgyék el, nagyon is bejön a hölgyeknek az udvariasság.
Én 45 éves vagyok, kisebb – nagyobb hullámvölgyektől eltekintve, alapjáratban normális, kvázi szeretném én eldönteni, hogy kivel tegeződök!
Szóval azonnal elmeséltem Áginak, hogy megérintett egy nagyon udvarias fiatalember telefon hívása, szívesen találkoznék is vele, de most érzelmileg nem vagyok még toppon.
A bemutatkozása bejött, de mi tagadás, a látás problémája megrémített, ezért még nem erőltetném a dolgot, de jól esett, az biztos.
Ebben meg is egyeztünk.
Közben teltek, múltak a hetek, a gyerekeimmel és egyéb teendőimmel voltam elfoglalva, már el is felejtettem az egészet, mikor is augusztusban ismételten megcsörrent a telefonom.
Hoppá, ki is lehet ez az ismerős, kellemes, udvarias hang, aki kissé félszegen szólt bele?
Ugye, ismeritek ezt a pár másodperces,- uram, atyám ki lehet ez,- izzasztó érzést, közben kattog az agyad, hogy hová is tegyed a dolgokat?
A vonal túlsó végén, végre megjött a segítség: Márton vagyok, Juditka emlékszik még rám?
Hát hogyne emlékeztem volna?
Ha néha tudnánk beszélgetni, nekem az is nagyon jó lenne.
Nem volt tolakodó, csupa szeretet áradt a hangjából.
Miért is ne, gondoltam, magányos lelkek vagyunk mind a ketten.
Ezek után többször felhívott és egyre jobban és hosszasabban elbeszélgettünk. Esténként már vártam a hívását, hogy átbeszélhessem vele az ilyen – olyan aktuális nyűgjeimet.
Ő, egy élő villámhárító volt nekem, a maga bölcsességével, higgadtságával. Hozzáteszem végig magázódtunk és ez továbbra is nagyon imponált.
Nem is erőltette a tegeződést, nyilván úriemberként tudta, hogy ezt a nőnek kell felajánlani.
Marci családban élt, szüleitől ugyan külön, a nővérével lakott, volt munkahelye, teljesen aktív életet élt.
Egyre jobb és tartalmasabb dolgokról beszélgettünk, olyan emberismerettel, belső látással rendelkezett, hogy elképedtem.
Tudtam, hogy aki látássérült, annak hihetetlen kifinomult érzéke van a világról, dehogy ennyire jól képbe legyen az élet dolgaival, az bámulatos volt!
Ő mindig azt „látta” a külvilágból, amit más nem látott, és ez sokkal több volt annál. Ez engem ámulatba ejtett! Úgy döntöttem, hogy találkozni szeretnék vele.
Létre is jött a „randi” egy váci cukrászdában.
Marci Budapestről a zónázóval, önállóan érkezett, én vártam az állomáson és egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt.
Udvarias volt, amolyan igazi, régi vágású gentleman, amilyenre én mindig is vágytam.
No de akadt egy elég nagy gond. Részemről nem volt szikra.
Ahogy Ági mondaná, nem volt benne a CSÍ!
Éreztem, hogy nem érzem, – jó mondás!
Márpedig ha az nincs, akkor nincs túl sok esély egy párkapcsolatra.
Ő nem az én esetem, de volt valami megmagyarázhatatlant vele kapcsolatban. És itt jött a furcsaság: azt tudtam, hogy férfiként nincs szikra, de emberként viszont igen.
Ezt el is mondtam Marcikának, aki ezt megértette és mivel kölcsönös volt a szimpátia, megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot.
Kedves Olvasó, nekem innentől kezdve, szépen lassan megváltozott az életem. Tudom, hogy ezek nagyon – nagy szavak, de igazak!
Azóta is napi szinten beszélgetünk, minden gonddal felhívjuk egymást, mert fontossá vált a véleménye. Ő lett az egyik legjobb barátom, sőt a „kisöcsém”. Azóta sok mindent átértékeltem, változtak az elképzeléseim, nyugodtabb lettem, pedig semmi más nem történt, mint az, hogy egy nem látó emberrel megbeszélem azt, amit én látó emberként sem látok, kvázi nem veszek észre! Szinte hihetetlen!
Óriási változáson mentem át, aminek a gyümölcsét már most is élvezem. Több mint két év telt el az óta, és én nagyon hálás vagyok a sorsnak, (no meg a társkereső irodának) hogy ez így alakult.
Ő az a csupa nagybetűvel írt EMBER!
Mintha az angyalok küldték volna mellém, egy igazi ajándék.
Vele nem egy partnert kaptam, hanem annál jóval többet, valami teljesen másfajta rálátást és érzelmi világot, amire mind a kettőnknek szüksége volt, van, és remélem még nagyon sokáig lesz is!
A lelki társamat találtam meg benne.
Ott vagyunk egymás örömeinél, bánatánál, segítjük, ha kell, vigasztaljuk, vagy éppen bátorítjuk egymást.
Ha ez nem velem történik meg, el sem hinném. Azt gondolnám, hogy egy jó reklámfogás az irodának, pedig nem. Ez valóság.
Párkapcsolatra vágytam és rám talált egy lelki kapcsolat. Természetesen ez nem pótolja egyikünknél sem a szerelmi társat, de annak is eljön az ideje!
Ha tetszett, kövess, oszd meg, vagy szólj hozzá! Érdekel a véleményed!
Folytatás pár nap múlva: Erzsike és Imre különleges esete a palackpostával